Alig másfél héttel a világot felbolygató Trónok Harca sorozatzárás után az egyik főszereplő, a Jon Snow/Aegon Targaryen-t alakító Kit Harington szűkszavú közleményben tudatta, hogy egy magánklinika segítségét veszi igénybe a stressz és állítólagos alkoholproblémái miatt. A hozzá közel álló (természetesen névtelen) források szerint a színészt rendkívül megviselte a sorozat lezárulása, kimerültségre panaszkodott. Felesége, akit szintén a sorozat révén ismert meg, támogatja abban, hogy saját magára fókuszáljon. A teljeskörű, pszichoterápiát, étkezést, testmozgást és rehabilitációs eszközöket is magába foglaló program a kliens egyéni igényeire összpontosít.

Nem ő az első

Kit Harington nem az első színész, aki hasonló problémákról számolt be. A Mad Men végeztével a főszereplő Jon Hamm, illetve a Harry Potter filmek utolsó fejezete előtt Daniel Radcliffe is alkoholproblémák miatt vonult be kórházakba, magánklinikákra. Egy-egy nagyobb életfejezet lezárása minden ember számára hatalmas krízis, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a férfi színészeket kifejezetten sérülékennyé teszi.

A felelősség nyomása

Az előadóművészet általában azokat az embereket vonzza, akik kreatívak, érzékenyek a környezetükre, szeretnek (szeretnének) interakcióba lépni vele, elismerésre, szeretetre vágynak. Sérülékenyek. Bár hajlamosak vagyunk csak a hírnevet és a csillogást látni, ezek a milliós beruházásokkal járó gigantikus projektek hatalmas felelősséget tesznek a főszereplők vállára. A projektek sikere nagyrészt az ő teljesítményükön múlik, vagyis ha rosszul teljesítenek, akár egész életükre (de legalábbis évekre) visszavethetik saját előmenetelüket. Az előadóművészet nem egy objektív szakma, mint például egy értékesítőé, ahol a teljesítmény a megkötött üzletek mennyiségén tisztán mérhető. Az előadók sokszor a legjobb teljesítményüket nyújtva, vért izzadva is csak százak (egy Trónok harca kaliberű projekt esetén százezrek) fújolását, kritikáját kapják “jutalmul”. Mindezeket ha összevetjük azzal, hogy ezek a művészek kifejezetten érzékeny személyiségek, könnyebben megérthető, hogy miért olyan nehéz megküzdeni például a záróévad körül kialakult legalábbis kétséges fogadtatással.

Egy évtized az életedből

Legtöbben nem tudjuk elképzelni milyen egy ilyen nagyszabású produkcióban egy évtizeden át valakinek a személyiségét, mozdulatait, szavait, motivációit, érzéseit magunkra vennünk. Mindennek elvesztése egyfelől egy gyászfolyamat – a biztos megélhetésé, a mindennapi rutiné, az ott megismert embereké, a figyelemé, egy életstílusé. Másfelől egy identitáskrízis is, hiszen Kit Harington tulajdonképpen a fiatal felnőtt életének nagy részét nem saját magaként, hanem Jon Snow-ként töltötte. Már az 5. évad után pszichoterapeuta segítségét kérte mivel az 5. és 6. évadban a fő figyelem rá és (akkor még spekulált) feltámadására irányult. Ez a kiemelt figyelem elmondása szerint rendkívül nyomasztotta és megrémisztette, és bár a világ legszerencsésebb fickójának kellett volna, valójában kiszolgáltatottnak és elveszettnek érezte magát. A 8. évad befejeztével úgy nyilatkozott, hogy mikor utoljára vette le a kosztümöt úgy érezte, mintha “megnyúznák”.

A férfiak keresztje

Szerencsére ma már egyre több férfi meri szakember segítségét kérni, sajnos azonban sokan még mindig addig várnak, míg a helyzetük valóban elviselhetetlenné nem válik. Mint ez az eset is mutatja, a mindennapok stressze vagy éppen egy nagyobb életvezetési krízis (legyen az egy szakítás, egy gyermek érkezése, munkahelyváltás vagy egyéb nehézség) a legerősebb, kívülről talán tökéletes életűnek tűnő emberek számára is “sok” lehet. Segítséget kérni, magunkról gondoskodni, megnyílni valakinek és beszélni a problémáinkról bátorságot, erőt és elhivatottságot igénylő feladat, nem pedig gyengeség. Érthető, mi több, általános és teljesen mindennapi az, hogy a megnövekedett elvárásokkal szembenézni kétségbeejtő és rémisztő – éppen ezért pont ugyanígy mindennapi az is, ha ebben a teherben osztozni kívánunk valakivel.